Junghaus Tímea ■ A roma holokauszt emlékezete- Marianna Berényi BLOG BEJEGYZÉSE

Junghaus Tímea ■ A roma holokauszt emlékezete- Marianna Berényi BLOG BEJEGYZÉSE

Szükséges-e a roma emlékezetnek külön diskurzust szánnunk? – tette fel bevezetőként a kérdést Junghaus Tímea, roma származású művészettörténész, kurátor, kulturális aktivista a Nemzedékek és Emlékezet projekt során tartott előadásán. A kérdés jogos, hiszen hiába foglalkoztak műalkotások 2004-ben a Műcsarnok Az elhallgatott holokauszt című kiállításán a cigány népesség 1944-es tragédiájával, hiába készült el 2007-ben a Roma Pavilon a Velencei Biennálén, hiába születtek szövegek, műalkotások, tanulmányok a porajmosról, alig hallunk az egyébként is nehezen dokumentálható roma holokausztról. Tudjuk-e pontosan, mire kell emlékeznünk? Kiderül-e valaha, hány romát pusztítottak el, bántalmaztak, sterilizáltak etnikai hovatartozása miatt? Érdemes-e külön emlékezni a roma és a zsidó holokausztra? Bár Junghaus előadása eredetileg nem erre a témára fókuszált, mégis úgy érezte, hogy egy hosszabb bevezetővel, ezekre a kérdésekre is ki kell térnie.

Hogy milyen sokáig volt tabu Európa-szerte a romák második világháborús tragédiája, mi sem bizonyítja jobban, mint egy 1982-es heidelbergi történet. Ekkor ugyanis Romani Rose, egy romaaktivista barátaival berontott Sophie Ehrhardthoz az ottani antropológiai tanszékre. Ehrhardt (Eva Justin és Robert Rittenhez hasonlóan) annak ellenére, hogy a Harmadik Birodalom neves cigányszakértője, a Fajhigiéniai Kutatóközpont munkatársa volt, a háború után is folytatta tudományos karrierjét. Rosék arra kérték a még mindig aktív antropológust, hogy adja át a szertár teljes gyűjteményét. Ez a követelés tette lehetővé, hogy a roma áldozatokkal kapcsolatos tárgyak, dokumentumok azokhoz a családokhoz kerüljenek, amelyek nem hagyták jóvá  archívumba kerülésüket. Junghaus egy másik problémára is felhívta a figyelmet: vajon kié legyenek a szertárban őrzött tárgyak? Milyen intézmények őrizzék őket? Ebben az időben ugyanis még Németországban sem akadt olyan kutatóhely, múzeum, amelynek a porajmos a kutatási területéhez tartozott volna. „Bár ezen a téren azóta számos pozitív változás történt, még most sincs elég olyan intézmény, kiállítás, szakirodalom, amely a roma holokauszt történetét jeleníti meg, és maga a történet sem áll össze egységes narratívává, nem tudjuk felidézni a legfontosabb kijelentéseit, fordulópontjait” – fogalmazott a művészettörténész, aki épp ezért jónak látta a romák 20. századi történetét összegezni.

„Cigányigazolvány” fényképpel és ujjlenyomatokkal. A osztrák-magyar határ menti Szentgotthárdon állították ki, 1937-ben . Bársony János, történész gyűjteményéből, Budapest

„Cigányigazolvány” fényképpel és ujjlenyomatokkal. A osztrák-magyar határ menti Szentgotthárdon állították ki, 1937-ben . Bársony János, történész gyűjteményéből, Budapest

Az egyik legfontosabb változást a gazdasági világválság jelentette, hatására nőtt a szegénység, a romák kiszorultak a munkahelyekről. Az 1920-as, 1930-as években a roma gyermekhalandóság 50 százaléknál is magasabb volt. Nagyon erős verseny kezdődött a roma és a nem roma vállalkozók között, Európában egyre több olyan hivatalos rendelkezés született, amellyel a vándorló roma vállalkozókat büntették, a tevékenységüket limitálták. Már 1890-től nőtt a rendőri intézkedések száma, majd a fényképet, ujjlenyomatokat, személyleírást tartalmazó dokumentumok használatát 1912-ben a francia hatóságok kezdték megkövetelni. De 1923-as megalakuláskor az Interpol első és legfontosabb feladata is az európai roma és szinti lakosság regisztrációja és ellenőrzése volt. Az eugenika akkortájt népszerű „tudománya” is érintette a kérdést: komolyan vizsgálták, hogyan „szennyezik be” a romák és a szintik Európa génállományát.

A szegregáció gondolata sem váratott sokáig magára, először a helyi tanácsok a korabeli cigánykonferenciákon vetették fel, ahol a szakértők a cigánykérdés megoldásáról értekeztek. „A gazdasági válság miatt a településekre hárult a különböző hátrányos helyzetű csoportok segélyezése. A hivatalok egyre bizarrabb megoldásokkal álltak elő, és a cigányok notórius kriminalizáltságát igyekeztek alátámasztani. Ekkor már minden tevékenységük büntethető volt: a nagy csoportokban való vándorlás, a zenélés, a koldulás, a vándormunka. Ezeken a konferenciákon olyan ötletek merültek fel, mint a cigányrezervátum, kitelepítésük egy Csendes-óceáni szigetre, deportálásuk, de a munkatábor is először itt került szóba” – mondta Junghaus, aki szerint a nürnbergi törvények mondták ki először egyértelműen, hogy az árja faj homogenitásának megőrzése prioritást élvez. Az első cigány táborok mégsem a náci birodalomban és az SS fennhatósága alatt jöttek létre Németországban, hanem a helyi önkormányzatok és tanácsok kezdeményezésére. 1935-ben Köln mellett több mint 500 roma és szinti embernek kellett elhagynia lakását, majd átköltöztették őket, Bickendorfba, egy cigánytáborba. De hasonló események zajlottak Hamburg, Düsseldorf, Berlin és még sok más település környékén. 1936-ban a berlini olimpia idején a város összes romáját külterületekre deportálták, függetlenül attól, hogy karavánban vagy polgári otthonban éltek-e. A sterilizálással kapcsolatos törvény 1933-ban a nem kívánatos utódokról rendelkezett, és a mentális problémákkal, fogyatékkal élőkre is kiterjedt. Körülbelül 400 ezer sterilizált ember lehet a roma áldozatok között; erről csak 1988-ban beszéltek először, mivel ekkor kerültek elő az első dokumentumok.

 

SS főnök Himmler körlevele: „Végső megoldás a cigánykérdésre, 1938

„Ezért követelem, hogy minden letelepedett és le nem telepedett cigány – ideértve a cigány életformát választó utazókat is – számára legyen kötelező a regisztráció a Birodalom Kriminológiai rendőrségének Központjában, hogy így szüntessük meg a cigány kihágásokat. (…)

A helyi rendőrségi irodák kötelessége, hogy a cigány kihágások elleni küzdelem során jelentsenek minden olyan személyt, akit kinézete, ruházata, szokásai vagy életmódja alapján cigánynak, vagy részben cigánynak tekinthetünk a Birodalmi Kriminológiai Rendőrségi Központnak. (…)

A cigánykérdés megoldása a nemzetiszocialisták nemzeti regisztrációjának felelőssége. (…) A német állam tiszteletben tartja az idegenek nemzeti identitását, és egyben kiemelt jelentőséget tulajdonít az állam azon törekvésének, hogy fenntartsa és megőrizze a német nemzet homogenitását, ehhez pedig a cigányság német néptől való elkülönítése, a tiszta és részleges cigányok életének szabályozása alapfeltétel. Az ehhez szükséges jogi kereteket egy cigánytörvényen keresztül lenne szükséges megteremteni, amely megakadályozza a vér további keveredését, és amely szabályozza a legfontosabb kérdéseket a német nemzet területén élő cigányokra vonatkozóan.”

Michael Burleigh – Wolfgang Wipperman: The Racial State: Germany 1933–1945. New York, 1991. 120–121.

 

„Több történész úgy érvel, hogy a cigányok csak járulékos áldozatai a holokausztnak, ezért nem muszáj külön kutatásokat indítani, mert csak részleges és kisebb veszteséget szenvedtek. Azóta kiderült, hogy tömegesen tudunk azonosítani romák ellen irányuló atrocitásokat” – említette Junghaus, aki arról is beszámolt, hogy a negyvenes évekig eltűntek a roma munkanélküliek, mert a háborús munkaerőpiac – még ha rabszolgamunkában is – felvette őket. De ez már nem változtatott a folyamatokon: Európa-szerte több munka és büntetőtábor épült, a romáknak és a szintiknek megkülönböztető jelzést kellett viselniük, majd 1938-ban a deportálásuk is elkezdődött. 1942. december 16-án jelent meg Himmler utasítása arról, hogy minden cigányt Auschwitzba kell szállítani. Ez az utolsó fázisa a romák és a szintik elpusztításának, amely 1943 áprilisában tetőzött.

 

Táborok 1933 előtt

CREST (F), FRANKFURT(DE), WITZWIL (CH)

Bűntető- és munkatáborok:

ERLIN-MARZAN (D), KÖLN (D), DUBNICA NAD VÁHOM (SK), DÜSSELDORF (D), GELSENKIRCHEN (D), HAMBURG (D), HODONÍN U KUNSTÁTU (CZ), KOMÁROM (H), LACKENBACH (A), LETY U PÍSKU (CZ), ŁÓDŹ (PL), MAXGLAN (A), MECHELEN / MALINES (B), MONTREUIL BELLAY (F), TRANSNISTRIA (UA), WEYER (A)

Koncentrációs és haláltáborok:

AUSCHWITZ-BIRKENAU (PL), BERGEN-BELSEN (D), BELZEC (PL), BUCHENWALD (D), CHEŁMNO/KULMHOF (PL), DACHAU (D), FLOSSENBÜRG (D), JASENOVAC (HR), MAUTHAUSEN (A), RAVENSBRÜCK (D), WESTERBORK (NL)

Mészárlások:

BABIJ JAR (UA), HRASTINA (HR), SZCZUROWA (PL), SABAC (SRB), VÁRPALOTA (H)

 

Állókép Settela Steinbachról. Westerborki Emlékhely Archívuma, Hollandia

Állókép Settela Steinbachról. Westerborki Emlékhely Archívuma, Hollandia

A cigány holokauszthoz való viszonyunkat jól jellemzi Settela Steinbach fotója, amelyet 1944-ben a westernbrücki táborban készített egy zsidó fotós a táborparancsnok megbízásából. A kép a zsidó holokauszt egyik szimbólumává vált, csak 1994-ben egy holland újságíró kutatása nyomán derült ki, hogy egy szitó család tagjáról van szó. A probléma általános: nagyon nehéz megtalálni a holokauszt általános reprezentációjában, elbeszélésében a roma elemeket. Ezek csak a zsidó archívumok teljes áttanulmányozásával lehetségesek. Junghaus Tímea arra is felhívta a figyelmet, hogy a megkésett kutatás miatt nem igazán tudtunk építeni a túlélők személyes vallomásaira. Kevés olyan személyes történetből meríthetünk, mint Ceija Stojkáé. A több tábort megjárt túlélő, aki a 80-as években kezdett el a traumáiról beszélni, azzal kezdte, mennyire fontos, hogy a roma közösség megtörtje a hallgatást: „Auschwitz csak alszik. A roma holokauszt emlékezetének a szél szárnyán kell a következő generációra szállnia” – fogalmazott. De ott van mindjárt Johann Wilhelm Trollmann esete is, aki 1933-ban német pehelysúlyú bokszbajnok volt. A címtől később megfosztották, deportálták, és német tisztekkel több tucat küzdelmet kellett vívnia, mielőtt meghalt. Bajnoki címét csak 2003-ban adták vissza.

„Ezekre a személyes történetekre azonban nem tudunk úgy támaszkodni, mint a zsidó közösségek mondjuk Anna Frank esetében – állapította meg Junghaus. – Ennek nem azaz oka, hogy nincs elegendő tudásunk, hanem a hiányos infrastruktúra, illetve politikai, gazdasági elnyomás áll a háttérben.”

A roma közösségekben először a művészek kezdtek el a holokauszt traumájáról beszélni, de az 1970-es években kezdődő kulturális mozgalmon belül többen is (például Daróczi Ágnes, Horváth Aladár, Neményi Mária) aktívan tematizálták a roma holokauszt jelentőségét. Ez hiába hatott még a német roma értelmiségiekre is inspirálóan, a roma művészek a hivatalos művészet templomában, a Műcsarnokban csak 2004-ben, az Elhallgatott holokauszt kiállításon jelentek meg. Új mediális megoldások születtek, a művészek elszakadtak a roma naiv művészetre jellemző nagy, színes olajképek tradíciójától.

jh13

Roma áldozatok gipsz – viasz portréi

A roma holokauszt eredményeinek kutatása a közép-európai értelmiség törekvéseként indult, mégis úgy alakult, hogy itt működik a legkevesebb intézményes emlékhely. 1994-ben nyílt meg az Amerikai Holokauszt Múzeum, amely a romák sorsára is reflektált, 1997-ben Heidelberben készült el a szintik és a romák dokumentációs központja, 2006-tól utazó kiállítással. Ekkortól látogatható az auschwitzi emlékhely roma barakkja, miközben itt, a régióban először csak 2008-ban rendeztek nagy, roma holokausztot bemutató kiállítást a brünói Roma Kultúra Múzeumában. Ezek az újonnan megnyílt intézmények sem tudták azonban felülírni a dilemmákat, hiányokat. Junghaus Tímea szerint a roma holokauszt bemutatásának legnagyobb problémája, hogy nem maradtak fenn tárgyak, és még fotók is alig. A heidelbergi kiállítás nyomtatott panelekkel és adatvizualizációval, vetítéssel dolgozik, egyetlen eredeti tárgyat sem állít ki. Csak a brünói múzeumban láthatók a baloldali viaszfigurák.

„Valamennyi kiállításon észrevehető az az igyekezet, hogy kanonizáljuk, történelmi tényként, a zsidó holokauszttal egyenlő fajsúlyú dologként ismertessük el a romákét. Az adatvizualizációs konstrukció azonban nem elég hatékony” – hangsúlyozta Junghaus. A roma holokauszt emlékezetének elősegítése érdekében fogalmazták meg 2012-ben a Roma Bölcsek intervenciójukat.

A bölcsek kitértek ezenkívül arra is, hogy többé nem tolerálhatnak olyan ideológiákat, közéletet, amelyek a második világháború alatti roma tömeggyilkosságokhoz is táptalajt biztosítottak. Emlékeztettek: a Harmadik Birodalom és szövetségesei által elfoglalt területeken a zsidók és a romák állampolgári jogait már az előtt semmibe vették, hogy kilakoltatták, elhurcolták, koncentrációs táborokba zárták és meggyilkolták őket, méghozzá az állami szervek segítségével. Ez azért is kiemelkedően fontos, mert a romák jelentős része ma is üldöztetés áldozata Európa különböző régióiban.

 

A Roma Bölcsek Tanácsa

„1. Felszólítja a EU tagállamokat az emlékhelyek tiszteletben tartására, melyek elismerése, kiépítése és megóvása politikai irányelvekben is tudatosítandó; (…)

2. hogy, kezdjék meg a roma holokauszt bevezetését az általános tananyagokba;

3. hogy augusztus 2-át nyilvánítsák a Roma Holokauszt Emléknapjának, Lengyelország és Magyarország példáját követve;

4. hogy folytassák a kutatást, és védelmezzék azokat a helyeket, ahol a náci rezsim és szövetségesei tömegesen roma embereket mészároltak le;

5. hogy azonosítsák és védelmezzék a roma áldozatok tömegsírjait, biztosítsák az ehhez szükséges anyagi forrásokat, hogy lehetséges legyen a megfelelő dokumentáció, és a feltárt ismeretanyag kutathatóvá váljon a holokauszt-archívumokban;

6. hogy szólítsa fel a tagállamokat a nemzetszocializmus áldozatainak sírhelyeinek védelmére. Terjessze ki a nyugvási periódust (Ruhezeiten auf denFriedhöfen), hogy az áldozatok sírhelyeit a helyi, illetve állami hivatalok szabályzatai ne szüntethessék meg. (…)

7. hogy segítsék a párbeszéd kiépítését a túlélők és a roma fiatalok között

 

Junghaus Tímea szerint általában tudománytalan dolog párhuzamot vonni a roma holokauszt és a jelenkori diszkrimináció között. Kutatási területén – vizuális kultúra – mégis egyértelműnek látszik számára, hogy az európai roma történelem a romák európai városokból való kizárásának, kriminalizálásának, az ellenük elkövetett kisebb-nagyobb tömeggyilkosságoknak több mint 600 éven át tartó története.

Ez a folyamat ma sem fejeződött be; ez éppúgy tetten érhető a közbeszédben, mint a különböző szélsőséges jobboldali szervezetek kommunikációjában. A paramilitáris szervezetek, rasszista és neonáci csoportok – a Magyar Gárda, a Kuruczinfo – kommunikációjában már 2008-ban megjelentek azok az elemek, amelyek a romaellenes erőszakot és retorikát vizuális eszközrendszerrel egészítették ki. – fogalmazott Junghaus, akinek a témáról szóló írását A neonáci és rasszista romagyűlölő propaganda vizualitása címen a tranzit.blogon is elolvashatjuk. Ezek a képek ideológiai manipulációként is felfoghatók: a rasszista képek tudatosan torzítják és manipulálják roma tárgyukat, amíg az a maximális undor kiváltására alkalmas lesz. Hasonlóan, mint az az Olaszországban elterjedt plakát, amelyen azt olvashatjuk: „Donna Itáliát erőszakkal bemocskolták a romák.” Mindezt fordítás nélkül vette át a Magyar Gárda és a Kuruczinfo 2009-ben, csakúgy, mint a román polgárok olaszországi kampányplakátját, mely egy kisfilm segítségével „magyarázta el” a különbséget a jó román polgárok és a roma migránsok között.

„Miközben a közbeszéd és a média elnyomja és elfedi a támadásokat, a művészek megkísérlik a romagyilkosságok emlékének megőrzését és visszaforgatását. A Budapesten élő német művész, Alex Schikowski Tatárszentgyörgynek adományozta Robi és Robika című emlékművét. Az absztrahált szoborcsoportot – melyet Schikowski kifejezetten a tatárszentgyörgyi játszótér térbeli adottságaihoz tervezett – a Tatárszentgyörgyi Önkormányzat Köztestülete visszautasította, mondván: „Tatárszentgyörgy község területén nem járul hozzá a szobor felállításához, mivel a községünkben lakókat és községünkbe érkezőket mindig is a tragédiára emlékeztetné, pedig szeretnénk ezt mindannyian elfelejteni” – mondta Junghaus Tímea, aki hozzátette, a magyar közpolitika a felejtést támogatja, méghozzá a lehető leggyorsabbat. Más lehetőség híján, a tragédiák emlékét olyan kortárs művészeti alkotások ábrázolják, projektálják és (re)konstruálják, mint például Nemes Csaba hordozható tüntetőtáblái.”

-csabaNemesA Gallery8 Többszörös expozíció című kiállításán bemutatott táblák a problémát több oldalról is megvilágítják. Közülük az első az 1920-as születésű, rábakeszthelyi Horváth Erzsébetet ábrázolja, akinek a szombathelyi Vas Megyei Archívumban őrzött igazolványa egyike annak a kevés valódi dokumentumnak, amelyek közvetlen tárgyi bizonyítékai a magyarországi roma holokauszt történetének. A második táblán egy, az 1950-es évek lakhatási programjában megvásárolt házat láthatunk. Bejárata előtt ott sorakozik a tulajdonos roma család, szorosan zárt, ék alakú rendben, mely talán a fényképezéstől vagy az idegentől való szorongást sejteti, és feleleveníti az 1950–60-as évek romák ábrázolására irányuló etnográfiai és szociofotó-hagyományának hasonlóan szerkesztett kompozícióit. A harmadik táblán az a kiégett tetőzetű sárga ház látható, amely a tatárszentgyörgyi gyilkosság helyszíneként bejárta a magyarországi (és európai) médiát, és amely gyakori idézettsége, az ismétlés és újrafelismerés eredményeképp a romagyűlölet, a terror és a félelem szimbólumává vált. „Ezek a tüntetőtáblák nem csak a fotóknak a holokauszt emlékezetét formáló erejét és abban játszott központi szerepét hangsúlyozzák. Rámutatnak a romákról készült fotók tömegének az azonosíthatatlanságból és pontatlanságból származó problematikájára, valamint arra a rendkívüli helyzetre, hogy a roma holokauszt emlékezetét közintézmények és múzeumok kiállításain kutatva egyetlen eredeti fényképet, tárgyat és dokumentumot sem tekinthetünk meg, ezzel pedig a roma holokauszt a valóságtól távoli, fiktív narratívává válik, amelynek nincsenek tárgyai, nem igényel tereket és főleg nem intézményeket” – tért vissza az alapvető problémákhoz Junghaus Tímea. Ahogy korábbi publikációiban, most is felhívta a figyelmet a „konfliktuscsapda” fogalmára. Ha a megbékélés olyan társadalmi folyamat, amely a múltbéli szenvedések közös elismerését és a fenntartható békés együttélés érdekében a destruktív attitűdök és viselkedés konstruktív kapcsolatokká való átalakulását jelenti, akkor észre kell vennünk, hogy a roma kontextusban az örökös kudarc mintázatát, az ismétlődő hibák ördögi körét tapasztaljuk meg.

Lehet-e egyáltalán bármilyen romaprogramot vagy kezdeményezést indítani konfliktusok és újabb traumák közepette? És ha egyszer már bizonyítást nyert – tudományosan és a konfliktusmegelőzés gyakorlatában is –, hogy a megbékélés a múlt elfogadásával és elismerésével kezdődik, hogyan lehetséges, hogy a romákkal kapcsolatban mindig csak és kizárólag a „roma jövőre” koncentrálunk?

Junghaus Tímea szerint egyre sürgetőbb, hogy megválaszoljuk, ki dönti el, hogyan és mikor kerüljön sor megbékélésre. A xenofóbia, a rasszizmus és az etnikai konfliktusok Európa-szerte egyre gyakoribb kitörései közepette új stratégiákra van szükség ahhoz, hogy szembenézzünk a politikai tekintéllyel és negativitásra, fragmentációra ösztönző hatalmával.

Egyes kultúrakutatók szerint ugyanakkor az is nehézséget okoz, hogyan viszonyul a roma közösség saját múltjához. Az egyik leggyakrabban idézett tanulmány szerint a romák inkább felejtenek, mint emlékeznek a történelmükre. Az előadó szerint azonban igazságtalan azt állítani, hogy a roma kultúrából hiányoznának a megemlékezés rítusai és az ehhez kapcsolódó intézmények. Ha megvizsgáljuk a roma szervezetek, a roma értelmiség, a roma aktivisták és művészek erőfeszítéseit, hogy Európa-szerte romaholokauszt-emlékművek, újabb kutatások, műalkotások szülessenek, látnunk kell a változásokat. Igaz, az intézményrendszer nem teljes, azonban a roma közösségek jelenlegi gyakorlatai lehetővé teszik, hogy a szétszóródott roma diaszpóra felülemelkedjen a helyi és nemzeti kötöttségeken, és mindenki számára elérhető, érthető és inspiratív politikai kultúrát hozzon létre, amely egyetemes részvételre invitál.

Hozzászólás