Hernádi Miklós ■ Lehet-e a versenyhátrány zsidó identitásképző mozzanat a 20. század magyarországi képzőművészetében? – Marianna Berényi BLOG BEJEGYZÉSE

Hernádi Miklós ■ Lehet-e a versenyhátrány zsidó identitásképző mozzanat a 20. század magyarországi képzőművészetében? – Marianna Berényi BLOG BEJEGYZÉSE

„Ha kültagként érkezel, több erőfeszítésedbe kerül az uralkodó stílus felvétele, mint azoknak, akik folyamatosan beltagok” – mondta Hernádi Miklós művészeti író, műfordító, szociológus, aki a Nemzedékek és emlékezet projekt utolsó előadója volt 2014. november 11-én.
Hernádi 2010-ben megjelent könyvében (Zsidó írók és művészek a magyar progresszióban 1860–1945. Noran Libro) már korábban is olvashattunk arról, hogy a magyar és a magyar-zsidó művészek, írok hosszabb és rövidebb harmonikus periódusait időnként feszültebb időszakok tördelték, melynek brutális fejezete volt a holokauszt. A szerző ezúttal elsősorban a békés(ebb) időszakra, azok kétarcúságára koncentrált. A kiválasztott három – 1900–1910, 1930–1940, 1960–70 – évtizedben azt tekintette át, hogy elegendő volt-e a tehetség ahhoz, hogy a fiatal művészek az élvonalba kerüljenek, milyen pluszt és mínuszt adott a zsidó származású alkotóknak keresztény társaikhoz képest az az erőfeszítés, amelyet a beilleszkedés érekében kellett tenniük. Olyan képzőművészeti társulások esetében vizsgálta a sokszor sikerrel leküzdött versenyhátrányt, mint a 20. század elejének parasztfestészete, köztéri szobrászata, szecessziós építészete, a magyar fotózás és filmipar felfutása, a harmincas évek szociofotós mozgalma, a Bauhaus, majd a CIAM (Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa) magyar tagozata, a hatvanas évek holokausztot túlélt zsidó festői és szobrászai az aczéli kultúrpolitika fényében.

A bemutatott időszakok közül kétségtelenül a legbékésebb a századforduló. Az Osztrák–Magyar Monarchia toleráns légköre, a liberális hangulat az időnként fellobbanó feszültségek ellenére is kedvező volt, a művészek nem szenvednek versenyhátrányt. Még akkor sem, amikor az újító szellemű képzőművészek (a nagybányai művésztelepről kivált neósok, Iványi-Grünwald Béla, Czóbel Béla, Perlott-Csaba Vilmos stb.) „a nagy toleranciából önként kiiratkoztak”. Ahogy Hernádi Miklós fogalmazott, a művészeti csoportosuláshoz közeli művészek – zsidók és nem zsidók egyaránt – forradalmi képeket kezdtek el festeni a francia Vadakkal egy időben.

Annál összetettebb problémával kellett szembenézniük az 1930-as évek sokszor világszínvonalon gondolkodó és alkotó művészeinek. Az évtized nyomott politikai hangulata határozott versenyhátránnyal sújtotta és elszürkülésre késztette a nem emigrált zsidó képzőművészeket, a szociofotósokat, építészeket. „Berény Róbert, aki izzó fauve festő volt, a háború után legelésző birkákat kezdett festeni, Fényes Adolf 1920 után mesejeleneteket alkotott. Iványi-Grünwald megélhetési festőként dolgozott. Czóbel a 30-as évektől érdektelenné, önismétlővé vál” – mondta Hernádi. – A vesztes háború dögletes hatással volt a magyar képzőművészetre, főleg az zsidó művészekre. 1920-ig a magyar zsidóságra azért volt szükség, hogy javuljanak a magyarság arányai az össznépességen belül. Ez Trianon után változott, sőt a visszájára fordult. Az egyre erősödő antiszemitizmus a művészeti szcénában is erősítette hatását, például a korszakban fontos római ösztöndíjat zsidó származású alkotó nem nyerhette el.” Hernádi ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy az 1930-as évek műgyűjteményeiből is hiányoztak a zsidó származású művészek művei. Mindennek ellenére a két világháború között is születtek jelentős művek, életművek mind a képzőművészetek, mind az építészet területén. „Volt itt világszínvonal, de a kultúrpolitika ellenében” – fogalmazott Hernádi, aki példaként az 1941-ben elhunyt Vajda Lajost említette, aki a kultúrpolitikával szemben vált progresszív magyar képzőművésszé a két világháború között.

Hernádi a számtalan művészáldozatot is követelő holokauszt után egy ugyancsak ambivalens korszakot emelt ki. Az 1960-as, 70-es években furcsa másodvirágzást tapasztalhattunk. Aczél György, aki maga is zsidó származású volt, a 40-es évek végén kommunista pártitkárként felejtésre biztatta a túlélőket. Később, kultúrpolitikásként ugyancsak nagyon keskeny ösvényen egyensúlyozott. „1973 januárjában rendkívül fontos ideológiai értekezletet tartottak az MSZMP KB-ban – emlékezetett Hernádi. – Felszólalt Sütő Gábor, aki 1991 után MIÉP-tagként vált ismertté. Megvádolta az aczéli kultúrpolitikát a zsidó befolyás iránti engedékenységgel, mert engedélyezte az 1972-es Chagall-kiállítást a Műcsarnokban, a Hegedűs a háztetőn című darab bemutatását a Fővárosi Operett Színházban, Vámos László rendezésében és Bessenyei Ferenc főszereplésével, és amiért Darvas Lili újra budapesti színházban játszhatott. Ez volt a három vádpont. Kádár Aczélt állította félre.” Hernádi Miklós szerint ebben a korszakban az, ha valaki zsidó képzőművész volt, újra versenyhátrányt kezdett jelenteni.

„A zsidó és nem zsidó művészek változóan testvéri együttmunkálkodása azt a tanulságot kínálja, hogy a nagyobb erőfeszítés nem feltétlenül generált művészi fölényt a társulások zsidó résztvevői számára. Volt, amikor túlszárnyalták a nem zsidó vezéralakokat (Lajta Lechnert, Vajda Lajos Kassákot), és volt, amikor nem (Breuer Gropiust). Zsidó művészekként való pertraktálásuk mégis fontos, elsősorban a szociológia szempontjából” – hangsúlyozta Hernádi Miklós a kutatások fontosságát.

Hozzászólás