Toronyi Zsuzsa ■ Száraz tények vagy élményszerű bemutatás? – Marianna Berényi BLOG BEJEGYZÉSE

Toronyi Zsuzsa ■ Száraz tények vagy élményszerű bemutatás? – Marianna Berényi BLOG BEJEGYZÉSE

Az elmúlt 20 évben a holokauszt múzeumi bemutatása körül újra és újra fellángol a vita, amelyet Magyarországon legutóbb a Sorsok háza projekt tervei váltottak ki. Bár a téma több aktuálpolitikai kérdést is felvet, a Bálint Ház egyik előadásán a muzeológia mentén hatoltunk a dolgok mélyére. „A zsidó muzeológia, azon belül a holokauszt-muzeológia a múzeumtudományok állatorvosi lovaként is értelmezhető. Mindazok a problémák, amelyek a művészeti, etnográfiai, történeti, társadalmi múzeumokban megfigyelhetők, kumuláltan jelentkeznek a holokausztról szóló kiállításokban, muzeológiai közelítésekben – indította Toronyi Zsuzsa, a Magyar Zsidó Levéltár igazgatója, számos zsidó és holokauszt tematikájú kiállítás rendezője, szakértője a Nemzedékek és emlékezet programsorozat szeptember 30-i előadását. – Mivel a múzeumoktól hagyományosan azt várjuk el, hogy kiemelkedő, tanulságos tárgyakat mutassanak be, sokáig nem volt egyértelmű, hogy az az intézményrendszer, amely a »széppel«, a kulturális örökség megőrzésével, közvetítésével foglalkozott, alkalmas-e a holokauszt és a hasonló tragédiák bemutatására.”

tzsp

 

Míg a múzeumi bemutatás gondolata sokáig váratott magára, holokauszt dokumentációja és az emlékek megőrzésének igénye az eseményekkel egy időben elkezdődött. Ennek példája a Ringelblum Archives: a varsói gettóban néhányan tejeskannákban gyűjtötték össze és rejtették el azokat a dokumentumokat, amelyeket az utókornak szántak. Itt a megtalált két kanna vált a múzeumi vagy archívumi átörökítés eszközévé.

“Mindent örökítsetek meg, szedjétek össze a filmeket, szedjétek össze a tanúkat, mert egyszer eljön majd a nap, amikor feláll valami rohadék, és azt mondja, hogy mindez meg sem történt” – mondta Dwight D. Eisenhower tábornok a felszabadító csapatoknak.

„A budapesti zsidó segélyszervezet, a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) munkatársai 1945–1946-ban a magyar holokauszt mintegy 5000 túlélőjének személyes történetét rögzítették. Ez jelenleg is a világ legnagyobb online kereshető gyűjteménye, hiszen a degob.hu oldalon 3500 jegyzőkönyv teljes anyaga megtalálható, kutatható. Toronyi arra is felhívta a figyelmet, hogy már 1942-ben felmerült az az igény, amely a Jad Vasem 1953-as alapításához vezetett. Ez azonban még mindig nem múzeumi projekt volt, inkább közösségi emlékmű, memorbuch, amelynek célja az elpusztított áldozatok nevének megőrzése. (A memorbuchok a középkori keresztes hadjáratok során kiirtott közösségek emlékét örökítették meg. A Jad Vasem tulajdonképp ezt a gondolatot folytatta, a dokumentációs szándék mellett.) Ezzel párhuzamosan az első emlékművek, emlékhelyek is létrejöttek. Auschwitz–Birkenaut felszabadulása után egy évvel, 1946-ban történelmi emlékhellyé nyilvánították. Nemrég a terület régészeti feltárása is elkezdődött, hasonlóan Sobiborhoz, ahol klasszikus archeológiai módszerekkel tártak fel gázkamrákat. 1953-ban az izraeli parlament elfogadta Niszán 27-ét a holokauszt emléknapjának, rituális emléknapot teremtve a történelmi esemény emlékezetének a vallási ünnepnapok között. „De még mindig a zsidó tradíciókon belül vagyunk: memorbuchot készítünk, hogy legyen nevük az áldozatoknak, és kinevezünk egy emléknapot. Az igazi áttörést az Eichmann-per hozta 1961–62-ben, amely nemzetközi szinten ráirányította a figyelmet a holokauszt történetére és az igazságszolgáltatás fontosságára. Mindez a zsidó emlékezés eszközeiként is felfogható: az archívumok megőrzik a dokumentumokat, az oral history-gyűjtemények a szóban elmondott visszaemlékezéseket, a Jad Vasem a neveket, az auschwitzi emlékhely a helyszínt, az emléknap a hősökre és az áldozatokra emlékezik, az Eichmann-per pedig az igazságszolgáltatás felé tett lépéseket. Ez azonban még nem eredményez múzeumot” – emelte ki Toronyi Zsuzsa.

A perhez hasonlóan nagy hatást gyakorolt a közvéleményre 1978-ban a BBC holokauszt-sorozata, amely először beszélt tömegeknek erről a témáról a tudományos ismeretterjesztés keretein belül. Ezzel a céllal készült Claude Lanzmann 1985-ben bemutatott Shoah című 11 órás filmje, miközben a tudományos közbeszéd is átalakult. Ekkoriban kezdődött a német történészvita, amely a német társadalom, Németország felelősségét tudatosította a német állampolgárokban.

Az 1993-as Schindler listája című film – igazi populáris műfajként – szélesebb rétegek előtt is kinyitotta a témát, ami korábban elképzelhetetlen volt, ugyanakkor a film rendezője, Spielberg hozta létre a Soa Alapítványt, amely ezrek visszaemlékezéseit gyűjtötte össze. „Ez azonban még mindig a dokumentálás és a társadalmi felelősségvállalás kérdése, és annak megjelenései. A holokauszt csak az után válhatott muzeológiai kérdéssé, hogy mindez összetalálkozott a múzeumtudományok újabb folyamataival – mondta Toronyi Zsuzsa, aki ezek közül az új muzeológia irányzatát emelte ki. – Ez a fajta múzeumi gyakorlat a hagyományos bemutatásra törekvő módszertan helyett társadalmi kérdésfelvetéseket, társadalmi felelősségvállalást szorgalmaz, hiszen a kutatások mellett a közönség aktív részvételére is épít.” Toronyi Susan Sontag 2003-ban megjelent írását hozta példaként, aki már ekkor felhívta a figyelmet egy új intézménytípusra, a memory museumra, amely nemcsak a holokauszt kapcsán jöhet létre, hanem más háborúkat, társadalmi kataklizmákat is megörökíthet. Sharon Macdonald nem sokkal később, 2009-ben publikálta korábban megfogalmazott gondolatát, miszerint az európai kulturális örökség nagyon bonyolult, nehéz örökség, amellyel a társadalomnak valamilyen módon szembe kell nézni.

Az első nem izraeli és nem volt koncentrációs tábor helyén megnyitott olyan múzeum, amely határozottan a holokauszt bemutatására, a hozzá fűződő dokumentumok, emlékek megőrzésére jött létre, az Amerikai Holokauszt Emlékmúzeum. Miután az intézmény 1993-ban, Washingtonban megnyílt, olyan múzeumi boomot vehetünk észre, amely muzeológiai áttörést is eredményezett. Ekkoriban nyitnak meg újként, vagy újítanak fel több európai múzeumot:

1988: Frankfurt
1989: Vilnius
1990: Brüsszel
1991: Pozsony (2012)
1993: Bécs (+ Prága, Amszterdam, London, ahol korábban is működtek már zsidó hagyományokat bemutató múzeumok)
1998: Athén
2001: Berlin
2004: Krakkó, Róma, Koppenhága
2007: München
2014: Varsó

Közben pedig sorra alakulnak a Memory Múzeumok:

1993: Washington
2000: Imperial War Museum, London
2005: Memorial de la Shoah, Párizs
2006: Denkmal für ermordeten Juden Europas, Berlin
2000: Terror Háza, Budapest
2004–2005: Holokauszt Dokumentációs Központ, Budapest

Magyarországon ugyancsak sokáig váratott magára a holokauszt múzeumi, köztéri emlékezete. (Lásd György Péter előadását!) Az első kiállítás 1994-ben jött létre a Budapesti Történeti Múzeumban. Ezt követte a Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása, amelyről a későbbiekben még lesz szó. 2004 óta láthatjuk Az elárult állampolgár kiállítást az auschwitzi magyar barakkban, amely egyben a téma újszerű megközelítése is, azáltal, hogy maga az épület került a kiállítás középpontjába. (Rajk László előadásából erről még többet megtudhatunk!) Ebben az évben, a holokauszt 60. évfordulója alkalmából nyílt meg a Terror Háza kezelésében a hódmezővásárhelyi Holokauszt Múzeum, de ekkor indult a Vagonkiállítás – Élet menete című, vasútállomásról vasútállomásra gördülő mobil tárlat is. (Bővebben!) A következő évtől pedig a Holokauszt Emlékközpont Jogfosztástól népirtásig kiállítása is fogadja látogatóit. „2010-ben nyitottuk meg a Dohány utcai zsinagóga kertjében a mi kiállításunkat, a Dohánykertet. 2013-ban ugyancsak autentikus helyszínen tárta ki kapuit az Üvegház, a Carl Lutz Alapítvány gondozásában. Nagyon fontosnak érzem az ugyanebben az évben az Elfeledett szomszédaink címen megnyílt pápai kiállítást. Az első olyan kezdeményezés, amelyet nem kultúrpolitikai szándék hozott létre, hanem a közösségi emlékezet forrta ki magából. A tárlat a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában is látható volt, és már több vidéki közösség is kérte az anyagot és módszertanát. Ezt azonban nem lehet csomagban megkapni, hanem helyben kell létrehozni. Csak akkor lehet ehhez hasonló, társadalmi hatást is kiváltó, »valódi« kiállításokat létrehozni, ha elgondolkodunk a lokális közösség történetéről, beszélünk az elfeledett szomszédokkal, leszármazottaikkal” – hangsúlyozta Toronyi Zsuzsa, aki szerint az idei Holokauszt Emlékév épp azért problémás, mert a települések, közösségek programjait nem belülről fakadó vágy inspirálja, hanem felülről érkező akarat.

„Amikor létrejönnek ezek a múzeumok, a legnehezebb kérdés, hogy mire helyezzék a hangsúlyt – tért rá a gyakorlati kérdésekre a zsidó levéltár igazgatója. – Foglalkozzanak a zsidóság történelmével, a judaizmus kultúrtörténetével? A holokauszttal mint egyedi történelmi eseménnyel? Vagy a genocídiummal, amikor emberek egy csoportja a másik csoport teljes megsemmisítésére törekszik? Mindig ennek a három kérdésnek az ötvözete jelenik meg a kiállítóterekben, a kérdés csak az, milyen arányban. A zsidóság történelmét felfoghatjuk úgy, mint a zsidóság kiirtására tett kísérletek sorát, de úgy is, hogy a történelem időről időre jelentkező genocídiumainak egyik példája a holokauszt.”

tzs3

Toronyi szerint hasonló dilemma, hogyan illesztjük be a zsidó nép történetébe a holokausztot. Ha egy polgárcsalád képét nézzük, elmondhatjuk, hogy a holokauszt „csupán” egy kisiklás a zsidóság fejlődése során, nem értjük, hogyan vehetett ilyen irányt a zsidóság és a környező társadalom békés együttélése. A másik felfogás szerint – persze ezek sosem vegytiszták – a zsidó történelem pogromok és diszkriminatív intézkedések sora, a holokauszt egy fejlettebb technológiával végrehajtott, korábbihoz hasonló népirtás. „Azon sem árt elgondolkodni, hogy mire emlékezünk, amikor a holokausztot járjuk körbe. Emlékművekkel a zsidó közösségekre és a kiirtott zsidókra? Történeti múzeumokkal a kiirtás történetére, módjára, a holokauszt folyamatára? Vagy az új muzeológia metodikája szerint azokra a helyzetekre, etikai kérdésekre hívjuk fel a figyelmet, amelyek ide vezethetnek?” – folytatta.

Toronyi Zsuzsa előadásából az is kiderült, hogy a különböző múzeumoknak gyűjteményüknél, kutatási területüknél fogva egészen más irányból kell közelíteniük a témához. A zsidó múzeumok általában a zsidó kulturális jelenségeket bemutató kiállításaik között foglalkoznak a holokauszttal – ebben az esetben a veszteség a közösségé. Az olyan időszaki kiállítások mögött, amelyekből idén bőségesen válogathatunk, mindig ott egy „muszáj”. „Ilyenkor egy kicsit gettósítjuk a zsidók történeteit. Egy-egy település múltját összegző anyag az állandó kiállításokban zsidók nélkül is működik, és most az emlékév kapcsán egy időszaki kiállításban, külön, a folyamatoktól elszakítva láttatjuk a zsidókat – hangsúlyozta. – Ha a Magyar Nemzeti Múzeum a holokauszt történetét a magyar nemzet története részeként tudná bemutatni, azt érezhetnénk, hogy a holokauszt az egész nemzet vesztesége.”

Az előadó ugyancsak problémásnak érzi, hogy 1944 a holokauszt-kiállítások egyfajta dramaturgiai csúcspontja. Ezt követően csak nagyon kevés dolgot állítanak ki, ritkán tudunk meg a holokauszt után bármit is, hiszen a tárlatok hallgatnak a visszatérők és a többségi társadalom háborút követő interakcióiról. Úgy tűnik, mintha megszűntek volna azok a problémák, amelyek a deportálásokhoz vezettek. „Ha 1944-ben lezárjuk a kiállítást, elengedjük a lehetőséget, hogy az ok-okozati összefüggéseket teljességükben tárjuk fel” – mondja Toronyi.

tzs8 A kiállításrendezés nemcsak elméleti, hanem praktikus gondolkodást is igényel. Mivel a múzeumi tárlatok tárgyakra épülnek, meg kell fogalmaznunk, mit állítunk ki. „A holokauszt-kiállítások drámája, hogy a lényeg megmutathatatlan. A gettókban nem lehetett fényképezni, nem lehetett dokumentálni. A holokauszt igazi valósága a nagyon magányos halál, amelyet semmilyen módon nem tudunk megjeleníteni. Minden fénykép, minden visszaemlékezés a túlélőkről szól, fényképeik is vagy előtte, vagy utána készültek. Hogy megértsük a holokauszt drámáját, olyan tudásra van szükségünk, amely más forrásokból származik. Mégis, mit tudunk kiállítani? – vetette fel a kérdést Toronyi Zsuzsa. – Kiállíthatjuk a helyszínt, az emlékmúzeumoknál ez nagyon gyakori. Szóba jöhet a gettók területe, a koncentrációs táborok, vagy Budapesten az Üvegház és a Dohány utcai zsinagóga mellett található temetőkert. Itt az oszlopokon a kert történetét tártuk fel, felvázoltuk, hogyan lett a büszkeség és a zsidó-keresztény párbeszéd teréből temetőkert, ahol azok nyugszanak, akik a gettóban éhen haltak vagy megfagytak. Ahhoz hogy ezeket a tereket, folyamatokat értelmezni tudjuk, dokumentumokra van szükségünk. Ilyen lehet az a málló könyv, amelyben felsorolják azokat az áldozatokat, akiket azonosítani tudtak. Ha a kettőt együtt szeretnénk értelmezni, születhet egy emlékezésre alkalmas tér, vagy akár egy olyan weboldal, ahol kereshetők a temetőkertben eltemetett áldozatok nevei.”

Annak ellenére, hogy a gettók, lágerek mindennapi életéről nem maradt fenn fotóanyag, a holokauszt-kiállításokban általában nagyon sok fényképpel dolgoznak. Toronyi az Auschwitz–Birkenau tábor bejáratáról a 60-as években készült fotóval érzékeltette, mennyire kioldódik egy sokat látott felvétel, szimbolikus helyszín drámaisága. A másik példa azok a felvételek, amelyek Kelet-Magyarországról érkező transzportokról készültek. Ezeken általában falusi környezetből érkező embereket látunk, akik többnapi éhezés után, már a friss levegőnek is örültek. Ezeknek a képeknek a drámaisága csak akkor érezhető, ha tudjuk, mi történt velük néhány órán belül. A mögöttes információk nélkül csak két kisfiút látunk, sárga csillaggal.

 

tzs6

 

A kiállításokban gyakoriak azok a képek, amelyeket a felszabadítók készítettek az áldozatok maradványairól vagy a felszabadítottak eufóriájáról. Mindkettő fontos dokumentum, mégsem szabad arról elfeledkeznünk, hogy nem a történtekről, hanem a történtek eredményéről szólnak. Az alábbi felvétel kapcsán, amely a bergen-belseni koncentrációs táborban készült Németország északnyugati részén, Toronyi Zsuzsa a mi fásultságunkra, valamint a tömegesség problematikájára hívta fel a figyelmet. A muzeológus ugyanakkor az olyan etikai kérdésekről sem feledkezhet meg, hogy a képeken látható ruhátlan halottak sem csupán holttestek, hanem egykor volt személyiségek, jogokkal és érzékeny hozzátartozókkal. Illik-e közszemlére tenni olyasmit, amit nem arra szántak? Szerepeltethetem-e a zsidó áldozatokkal egy térben az elkövetőket? Mekkora jelentőséget tulajdoníthatunk az embermentőknek?

tzs7

 

A fotókhoz hasonlóan fontos szerepet játszanak a kiállításokban a dokumentumok. A zsidó emlékezetben kimagasló szerepük van a neveknek, de minden tárgynak is, amely túlélte mindazt, amit a közösségek nem. „A Dohány utcai temető halottainak névsorát tartalmazó könyv rossz minőségű lapjait nem restauráltattam, úgy éreztem, hogy a digitalizált dokumentumnak része a romlás, immanens tulajdonsága, hogy mállik. Azon túl, hogy jó körülmények között tarjuk, nem javítunk az állapotán” – fogalmazott.

Minden holokauszt-kiállításban a kitaszítottságot a sárga csillaggal szokták szimbolizálni. Általános szimbólummá vált. Nagy kérdés, hogy kell bánnunk ezekkel a tárgyakkal? – merült fel az újabb kérdés. Toronyi szerint a cservenkai vérengzés tömegsírjából előkerült tárgyakat is holokauszt-túlélőknek kell tekintenünk. Ezek a tárgyak olyan mementók, amelyeket nem kezelhetünk úgy, mint egy átlagos múzeumi tárgyat, nem szabad őket restaurálni. Egy tóravért történetén keresztül pedig arra utalt Toronyi Zsuzsa, hogy a tömegesen használt tárgytípusok egyéni története is jelképezheti a holokausztot.

tzs9

 

Mindemellett az sem mindegy, hogyan állítjuk ki a tárgyakat? Toronyi három nagy csoportot különít el. Monografikus történeti narratívát, a Dohány-kerthez hasonló tárgyak, helyszínek interpretációját, harmadikként pedig az élményszerű bemutatást.
A közönség a magyar múzeumok jól és rosszabbul sikerült példáit sem úszhatta meg. A Magyar Nemzeti Múzeum sokat kritizált állandó kiállításának rabruhája, imasálja érthetetlenül került egymás mellé, de azt is nehéz kitalálni, miért a zalaegerszegi gettó fotóját választották, vagy miért került a vitrin végbe Horthy Miklós azon bőröndje, amellyel Portugáliába utazott.

Toronyi számára az Óbudai Múzeum kiállítása volt az utóbbi idők egyik legmegdöbbentőbb tárlata. A múzeum állandó kiállításában Óbuda történetét úgy ábrázolják, hogy nem derül ki, itt élt a második legnagyobb magyarországi zsidó közösség, amelynek jelentős szerepe volt a település fejlődésében. Arról éppúgy nem esett szó, hogy itt nyílt meg Európa második legnagyobb zsinagógája, mint ahogy az 1944-es eseményekről sem, amelynek kiemelt helyszíne volt az óbudai téglagyár. Emellett a kiállítás mellé nyitották meg az Ofen Jásán (Óbuda héber neve) című időszaki tárlatot, amely mindazt elmondja, ami a helytörténeti kiállításból kimarad, mintegy újabb gettóba ignorálva a helyi zsidóság múltját.

Szakszerűtlen felirat az Óbudai Múzeum egyik szövegében

“KARÁCSONYKOR A HANUKIA” – Szakszerűtlen felirat az Óbudai Múzeum egyik szövegében

 

A kiállításban kevés tárgy látható, és nagyon sok szöveg, amely arra utal, hogy a kurátor fél állítani. „Én elhiszem, hogy emlékév van, és most erre lehet pénzt kapni, de talán jobb lett volna, ha ezt a néhány összegyűjtött tárgyat integrálták volna az állandó kiállításba” – javasolta az előadó, akinek a Páva utcai állandó kiállításról is nehéz beszélnie, főleg miután a kiállításban található eszközök elromlottak, elkoszolódtak. Toronyit mégis a Zsidó Múzeum kiállítása érinti legérzékenyebben, ahol a zsidó ünnepeket bemutató vitrinsort követve ékelődött be a holokausztot bemutató tárló. A múzeum szerint azóta sem történt sok érdemleges a magyar zsidókkal, hiszen ennél frissebb eseményről nem számol be.

Ahogy említettük, mostanában leggyakrabban a Józsefvárosi Sorsok házáról hallunk, igaz a tervezett kiállítás pontos koncepcióját kevesen ismerik. Az eddigi információk alapján a látvány nem gyűjteményen alapul, nem lesznek autentikus tárgyak. A látogatók olyan terekben találják magukat, amelyek nem tudást közvetítenek, hanem élményeket kínálnak azoknak az iskolásoknak, akik ellátogatnak oda. „Mivel a tervezett kiállítás a gyermekek perspektívájából láttat, sosem fogjuk megérteni részleteiben, mi vezet oda, hogy egy holokauszt vagy egy hasonló esemény bekövetkezzen – hangsúlyozta Toronyi Zsuzsanna, aki szerint holokauszt-kiállítás rendezésekor kihagyhatatlan szempont, hogy a tárlat ismeretátadásra törekedjen, ne hiányozzanak az autentikus tárgyak, és mindenekelőtt kérdésfelvetésre ösztönözzön!

Hozzászólás