György Péter ■ A Holokauszt paradigma átalakulása a hidegháború vége, 1989 után – Marianna Berényi BLOG BEJEGYZÉSE

György Péter ■ A Holokauszt paradigma átalakulása a hidegháború vége, 1989 után – Marianna Berényi BLOG BEJEGYZÉSE

Nem tudom ígérni, hogy szórakoztató lesz az, amit hallanak. A holokausztról nem lehet beszélni, mert beláthatatlan bonyodalmakkal jár – kezdte György Péter A Holokauszt paradigma átalakulása – a hidegháború vége, 1989 után című előadását a Bálint Ház Nemzedékek és emlékezet projektjén, hogy után ő maga mondja el, elemezzen olyan problémákat, amelyek a különböző, egymás mellett vagy egymás után létező megközelítésekből fakadnak. Az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének igazgatója, a Média és Kommunikáció Tanszék tanára ezen az estén elsősorban az 1989-es év függvényében vizsgálta ezeket: miért és miben jelentett komoly változást a rendszerváltás éve? Milyen művészettörténeti, történeti példák mentén lehet az új irányokat mutató vektorokat megrajzolni?

gyp1

 

A 89 előtti világot döntően három, nagyon eltérő tulajdonság jellemezte – folytatta. – Egyrészt a társadalom időhöz, másodrészt politikai teleológiához, harmadrészt múlthoz való viszonya. A bolygón nem maradt jelöletlen hely, mindenki tartozott valahová abban a kettéosztott világban, ahol kíméletlen verseny indult a szocializmus vagy a kapitalizmus győzelméért. Mindkét társadalmi rend jövőorientált, univerzális rendszerként működött, amely kizárólag a jövővel volt elfoglalva. Nem nagyon létezett emlékezetkultusz, ellentétben a jelennel, amikor nem tudjuk, merre tartunk. Jövőorientáltság helyett egy zavart, „az igazság a múltban van” szemlélet uralja a jelent. A múlt felértékelődött, a jövő eltűnt a szemünk elől, bármikor bármi előfordulhat.

1945 után ebbe, a jövőorientált világba kellett beleilleszkednie a holokauszt-emlékezetnek: egy ideig háború után atrocitásokról, a lakosságot ért megtorlásokról beszéltek. 1945-ben mindkét oldalról komoly sokk érte a felszabadító csapatokat. Rengeteg filmet készítettek mind az amerikaiak (Sidney Bernstein és Alfred Hitchcock filmjéről bővebben), mind az oroszok a koncentrációs táborokban talált állapotokról, amelyeket aztán gyorsan elraktak – mondta György Péter, aki szerint az 50-es, 60-as évekre ez már senkit sem érdekelt, mint ahogy a második világháború sem sokáig. A keleti blokk szocializmust épített, a nyugati oldal pedig a polgári demokráciát állította helyre. Nem volt európai identitás, a különböző nemzetállamok, eltérő okoknál fogva, marginalizálták saját múltjukat. Csak a 70-es években kezdtek el erről másként beszélni. – Ebben az időszakban akadnak mitikus fordulatok, azonban hosszú és bonyolult történet volt, amelynek a médiumváltás a fő jellemzője. Az 50-es, 60-as éveket ebben az értelemben a szövegek uralták, erős tartózkodás a közterektől, illetve a vizualitástól. – Csak a 70-es évek médiumváltása engedett teret a populáris kulturális elveknek, addig ezzel nem foglalkozó nemzedékek és tömegek szembesültek a holokauszt következményeivel olyan új csatornákon keresztül, mint például a televíziós sorozat – fogalmazott az előadó, aki az amerikai Holocaust minisorozat bemutatását említette példaként, amelyet az NSZK-ban (a földi sugárzású televíziózás korában ez az NDK-t is jelentette) hozta példaként. Ez komoly fordulópontot jelentett az NSZK-ban a televíziózás aranykorában, illetve az új generáció terrorizmust is vállaló lázadásának időszakában. A felnövő nemzedék szembesítette a szülőket a múltjukkal, rákényszerítette őket, hogy nézzenek szembe cselekedeteikkel, ami komoly interpretációs változást eredményezett. A holokausztról való közbeszéd a rendszerváltás előtti években nagyon erős kulturális tapasztalattá vált, ami új szövegeket, új képek és területek átalakítását is jelentette. Például megmentették az enyészettől az olyan, korábban nem látogatott koncentrációs táborokat, mint Dachau.

gyp2

 

Az 1989 utáni években úgy tűnt, nincs igazán változás ebben a folyamatban. A túlélők egyre fogyatkozó száma felvetette a „szemtanúság korának” kérdését. Pánikszerű akciók kezdődtek, hogy a túlélők történeteit megörökítsük. Megváltoztak a forráskiadások, a varsói gettó anyagait az elmúlt 20 évben elkezdték három nyelven kiadni. Két dolog történt egyszerre: létrejött egyfajta mitológia, miszerint Európa a holokauszttal átlépett egy határt, amely tudomásul vehetetlen. Múlni nem akaró múlt, amit nem tudnunk beilleszteni a történelembe. Ezt hívjuk a holokauszt normatívájának.

Mi változott meg 1989-ben? Milyen minták mentén beszélhetünk az emlékezet alakzatainak átalakulásáról? – Függetlenül a Jan Assmann-féle emlékezetkategóriáktól, a holokauszt első, második harmadik nemzedéke mind személyes technikával él – állítja György Péter, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy ez azonban nem csak a zsidók ügye, és az emlékezet privilegizálása nagyon veszélyes. – Olyan borzalmas dolgokról beszélünk, amelyek zsidók tömegével történtek meg, és a nem zsidók tehetetlenül nézték. Ez egy folyamatos egyensúlytalanságot eredményezett. A holokausztról szóló közbeszédnek folyamatosan része volt a bűntudat felkeltése, a bűntudat mozzanatának megjelenése. Ezt nem tartom jó technikának. Ha megnézzük a mai magyar társadalmat, akkor láthatjuk, hogy a bűntudat felkeltésének a summája a nullával azonos. A katarzis nem ilyen egyszerű! – fogalmazott György Péter.

Ugyanakkor az idő múlását is érzékeljük, Alon Confino, az olasz-zsidó származású történész azt mondta egy előadásában, hogy „Holocaust is over”, azaz nem érdemes máshogy beszélni erről, mint történelmi tényről. Angela Merkel nemrég felszólította a német állampolgárokat, hogy vonuljanak a Brandenburgi kapuhoz, ezzel fejezzék ki, hogy a zsidóság, a zsidó élet a német kultúra és önazonosság elszakíthatatlan része. Annak ellenére, hogy az Állj ki érte! Soha többet zsidógyűlöletet! címmel meghirdetett demonstráción több ezren vettek részt, a német sajtó egy része őrjöngve azt mondta, nagyon gyanús, hogy ezt tanúsítani kell, hiszen 10 éve nem kellett volna. A másik oldal pedig arról beszélt, hogy 10 éve 40 ezren lettünk volna, most viszont csak 30 ezren jöttek el.

György Péter Csurka István 70-es években született Vorosilov út 70. című novelláját idézte, amikor arra emlékeztetett, hogy a holokauszttal kapcsolatban sokáig nem lehetett visszakérdezni, nem lehetett vicc, irónia tárgya. Retorikai tabu volt: ha valaki azt mondta, ez történt, akkor névértéken meg kellett venni. A „retorikai tabuátlépés” azóta egyre gyakoribb. Amikor Claude Lanzmann, a Shoah című dokumentumfilm rendezője Magyarországon járt, televíziós műsorban találkozott Schweitzer Józseffel, Várszegi Asztrikkal és Majsai Tamással, ahol a keresztény-zsidó párbeszéd jegyében beszélgettek. Tökéletesen meg voltak magukkal elégedve, míg Lanzmann azt nem mondta: hallom, ti arról beszéltek, hogy „aludt a Jóisten Auschwitz alatt”, holott nem az a kérdés, hanem hogy „ti hol voltatok Auschwitz alatt!” Az egész dolog felrobbant, hiszen Magyarországon ilyen mondat nincs, mivel a kérdésre sincs jó válasz – fogalmazott György Péter, hiszen sehol sem voltak…

Az elmúlt években ez a dolog mégis elkezdett feloldódni. Holokauszt-történészek hosszú ideig nem támaszkodtak zsidó túlélők elmondásaira, hogy elfogulatlanok maradhassanak. Ezeknek a kutatóknak az első generációja kizárólag SS-forrásból dolgozott. Saul Friedländer történésznek köszönhetően ez a fajta objektivitási igény azóta halványodott, a zsidó források – természetes elfogultságukkal együtt – a kutatások alapjává váltak. Ugyanakkor túl sok ember halt meg genocídiumok áldozataként azóta is a világ különböző pontján. Hogy a holokauszt kivételes, nem összehasonlítható, egyedi – számtalan retorikai fordulata létezik –, újragondolandó, hiszen mégiscsak több százezer embert pusztítottak el, amikor genocídium zajlott le Ruandában.

Ezzel párhuzamosan az elmúlt 10-20 évben előtérbe került a források átcsoportosításával a „holocaust art” fogalma, azaz az eseményekkel egyidejű művészet kategóriája. Ezzel az utólagos elnevezéssel a legnagyobb probléma, hogy maguk az alkotók sem tudták, hogy ők holokauszt-művészek. Nem ismerték a holokauszt fogalmát, sőt abban sem voltak biztosak, hogy művészek. Viszont kiderült, hogy létezett olyan kortárs reflexió, amely szövegekből, képekből és zenékből áll. Egymásra mutató művekről van szó, amelyek vizsgálata komoly problémát jelent, hiszen nem tudjuk, hogyan nyúljunk hozzá ezekhez az alkotásokhoz: hagyományos esztétikai normák szerint nem lehet olyan műveket vizsgálni, amelyek gázkamrák árnyékában születtek. A megsemmisítő táborokból azonban kevés ilyen alkotás maradt fenn, hiszen nem volt mód és idő alkotásra, ellentétben az olyan hosszú ideig fennálló koncentrációs táborokkal, gettókkal, mint ami például Varsóban működött. Auschwitz parancsnoka is fenntartott egy múzeumot homályos okokból, amelyben a tábor különféle dekorációit állították ki. Ez nem maradt meg, mindössze két-három festményről tudunk.

gyp3

 

Ezzel egyidejűleg a gettókról való tudásunk is egyre árnyaltabb lesz. – Az újabb történésziskolák munkáiban mind gyakrabban tűnnek fel a mindennapi élet jelenetei – hangsúlyozta György Péter. – A forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a lágerekben, a gettókban hétköznapi élet folyt, hiszen senki sem gondolta, hogy meghalnak. Főleg azt nem, hogy mind, és ilyen rövid időn belül. Szerelmek szövődtek, bűnügyek estek meg, viták zajlottak. Néhány éve készült egy monográfia a varsói gettó mindennapi életéről, amely precízen felsorolja az összes színházat, könyvtárat, ezek repertoárját. A költői nevű Eldorado színházban például vígjátékok, zenés művek sorát mutatták be, de 14 színház működött a varsói gettóban hasonló szellemi színvonalon. A nézők és a színészek nem azon elmélkedtek, hogy a varsói gettóban élnek, hanem hogy a szörnyű körülmények között is létezni kell valahogy. Egy litván gettóból például arról is van forrásunk, hogy a rendőrség tagjai, politikai vezetők is megjelentek egy-egy koncerten. Az ehhez hasonló történetek dekonstruálják a holokauszt fogalmát. Az utólag megteremtett normák láthatóan szembemennek azzal, ami ebben a korban történt.

György Péter Charlotte Salomon példáját emelte ki a már említett interpretációs fordulat jegyében, aki gazdag berlini fiatal lányként operett jellegű „Singspielt” hagyott az utókorra. Kényszerű nizzai tartózkodása alatt festett, rajzolt, írt, zenét szerzett. Rövid élete (1917–1943) során 1325 gouache-t festett, amiből 769-et egy opera-operett folyamba illesztett, s amiből kétszázat mutattak be néhány éve a párizsi Musée de Judaïsme kiállítóterében illetve a legutóbbi Documentán Kasselben. Az alkotásfolyamban Charlotte saját életét dolgozta fel, amely holokauszt nélkül sem volt egyszerű. Salomon a Berlini Akadémián tanult egy gazdag sebész lányaként, ám 1939 januárjában a náci nyomás elől nagyszüleivel Dél-Franciaországba menekült. Itt tudta meg, hogy legközelebbi nőrokonai valamennyien öngyilkosságot követtek el Berlinben. Az apja újranősült, egy sikeres énekesnőt vett el. Ezekből az élményekből táplálkozott akvarellekből és kottákból álló naplója. 26 éves volt, amikor a drancyi haláltáborban terhesen végeztek vele. Műveit egy francia túlélő mentette meg. A lány Élet? Vagy Színház? címen ismert műve igazi Gesammkunstwerk, amelyről nehéz eldönteni, hogy holokauszt-mű-e vagy sem. Hogy is lehetne, amikor a nizzai tengerparton készült, védett felső középosztálybeli környezetben, egy romantikus villában. Szembe kell néznünk azzal, hogy amit mi holokausztnak hívunk, nem volt akkor az áldozatok fejében. Bizonyos szempontból igen, amikor azt gondolták, hogy nagyon vacak, egyre vacakabb az élet, de nem gondolták, hogy nem élik túl.

Ugyanakkor azzal is számolnunk kell, hogy eddig a holokauszt néma volt: néma filmekről beszélünk, hangtalan szövegekről, képekről. – Egy pár éve – mondta György Péter – Kölnben betévedtünk egy zenei boltba, ahol megvásároltam a Łódźi gettó zenéje című ’vidám’ összeállítást. Egy német muzikológus rekonstruálta a klezmer alapokra épült zenét. Film a témáról

Az utóbbi években lepattant a zár arról az örökségről, amelyet a holokausztról átadtak nekünk, és amelyet a politika formált. Autentikus források alapján újra kell tanulnunk, hogyan működött ez a valóságban. Ez sokkal keservesebb tapasztalat, mint amikor azt gondoljuk, hogy a színtiszta pokolban járunk. Ha tudjuk, hogyan működött a varsói gettó, milyen sokáig tartott, ha megnézzük a térképét, sokkal ijesztőbb lesz. Belátjuk, hogy a pszichológiai motivációk sokkal bonyolultabbak. A kivételessége megmaradt, de azt, hogy mi történt ott, úgy fogjuk rekonstruálni, hogy már nem „holocaust art”-ról, hanem a bezárt zsidók művészeti tevékenységéről beszélünk.

A teljes előadást itt tekinthetik meg!

Hozzászólás