Rajk László ■ Párhuzamosok és metszéspontok – idő és tér kezelése a Holokauszt-emlékezetben – Marianna Berényi BLOG BEJEGYZÉSE

Rajk László ■ Párhuzamosok és metszéspontok – idő és tér kezelése a Holokauszt-emlékezetben – Marianna Berényi BLOG BEJEGYZÉSE

A Nemzedékek és emlékezet előadás-sorozat és kiállítás második etapja, Rajk László építész, díszlettervező Párhuzamosok és metszéspontok – idő és tér kezelése a Holokauszt-emlékezetben című előadása erőteljesen bontotta ki azt az üzenetet, amelyet a rendezvény címe is közvetít. Rajk, ahogy a beharangozó videóban is említette, úgy gondolja, hogy„a múzeumok és az emlékhelyek hasítékot képeznek a jelen és a múlt határán, és ez a hasíték mindig a jelen oldaláról képződik”. Ez a holokauszt emlékezetére is igaz, a művészeti alkotások, kiállítások, emlékművek régóta nem pusztán magáról a történelmi eseményről, a népirtásról, az üldözésről beszélnek, inkább egymásra reagálnak. Minden nemzedék az előző nemzedékre, sőt valamennyi generáció a saját kora felmerülő kérdéseire reflektál. Rajk ebből a megállapításból kiindulva azt tekintette végig, hogy a képzőművészetben és a múzeumi interpretációkban 1945 óta milyen felfogások, megközelítések, fázisok váltották egymást, hogyan jutottunk el egyre gyorsuló ütemben a klasszikus ábrázolástól egészen a blaszfémiáig.

 

10171757_241679156033592_6898365516943884433_n

 

Az első periódus még a táborokban elkezdődött, és csak az 50-es években ért véget. Az ebben az időszakban született alkotások inkább dokumentarista ábrázolások, legfontosabb céljuk – a korszakra jellemző önvédelmi amnézia ellenére – a tényfeltárás, a felejtés megakadályozása. Rajk László David Olère képeit emelte ki, aki a Sonderkommando tagjaként a halálgyár működésének minden metódusát pontosan ismerte, és később hihetetlen precizitással rajzolta le. Az ő realista ábrázolásaiból tudjuk, mi történt pontosan a gázkamrákban, a krematóriumokban, milyen módon vetettek véget technológiailag a haláltáborokban elpusztított emberek életének, hogyan szállították el az emberi maradványokat.  Képek itt!

A második szakaszt a 60-as évek közepétől szokás datálni, amikor Németországban elkezdődött a fasizmus és következményeinek tudatos feldolgozása. A fiatalok meg akarták tudni, szüleik mit csináltak a háború alatt. Rákérdeztek, hogyan tudott két SS-katona egy-egy puskával több ezer embert sakkban tartani? Ahogy Rajk fogalmazott, a 70-es évek múzeumi reprezentációja sokkal inkább az ellenállásra helyzete a hangsúlyt, mint az emlékezetre, több mondanivalója volt a hősökről, a hősiességről, mint a szenvedésről vagy a pusztulásról. Sokat beszéltek a zsidómentésről, a Sonderkommando egyetlen lázadásáról, vagy arról, hogyan csempészték ki a különböző dokumentumokat a koncentrációs táborokból. Furcsa módon nem az áldozatokra emlékeztek, hanem azokra, akik törődtek, foglalkoztak velük. Ebben az időszakban olyan műalkotások születtek, mint Nathan Rapoport Felszabadulás-emlékműve New Jersey-ben. A 15 méter magas szobor főalakja az amerikai katona, aki egy túlélő szinte élettelen testét hozza ki egy náci koncentrációs táborból. A műalkotás stratégiai helyen áll, hiszen éppúgy kommunikál a szemben álló New York-i Szabadság-szoborral, mint az Ellis-sziget bevándorlási múzeumával. Azaz, nem a holokausztról, hanem az USA világban betöltött pozitív szerepéről mesél.

Csak a 80-as évek óta beszélünk áldozatokról, milliók elpusztításáról. Az azóta tartó periódus látásmódjának köszönhető, hogy elkezdődött az áldozatok perszonalizálása. A meggyilkolt emberek végre nem névtelen tömegként jelennek meg az emlékezetben, hanem nevet kaptak, kiderült, hol laktak, mi volt a foglalkozásuk, kik voltak a rokonaik.

Rajk László kiemelte, hogy az 1950-es, 1960-as években elkezdődött folyamat nem pusztán a környezet és a társadalom változásáról szól, hanem a kiállítási technika is nagy léptekkel haladt előre. A multimédiás eszközöknek, az újfajta installációs megoldásoknak köszönhetően egy-egy kiállítótérben megsokszorozódott a felület. Ma már nemcsak azt látjuk, amit kiteszünk a falra, hanem a digitális, virtuális lehetőségek is befolyásolják a múzeumi interpretációkat.

Rajk az 1993-ban megnyitott washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum példáját említve úgy véli, a múzeumok gyakran borotvaélen táncolnak, amikor egyszerre szeretnének átélhető és tudományos szempontból is korrekt kiállítást készíteni. Az említett amerikai intézmény például nem riad vissza attól, hogy a jól ismert „Arbeit macht frei” feliratot lemásolja, és elhelyezze a kiállításba, ahol múzeumi funkcióját tekintve inkább eredeti tárgyakat kellene bemutatnia. 2012-ben Moszkvában egy elhagyatott buszgarázsban olyan kiállítás nyílt, amely már egyáltalán nem törekszik eredeti tárgyak kiállítására. A Zsidó Múzeum és Toleranciaközpont vegyíti a high tech és a pop-art elemeit, azzal a céllal, hogy a látogatókat minél aktívabb megismerésre ösztönözze.

Rajk László, aki több holokauszt témájú kiállítás látványtervét is kidolgozta, a saját munkásságának önreflexív elemzését sem hagyta ki ebből a folyamatból. 1994-ben ő készítette a Budapesti Történeti Múzeum Holokauszt Magyarországon – Emlékkiállítás a magyar holokauszt 50. évfordulóján, 2004-ben az Auschwitz-birkenaui Állami Múzeumban Az elárult állampolgár – a magyar holokauszt emlékére (a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítása), 2011-ben a Magyar Zsidó Levéltárban az „Itt lakott Rosenthal”, 2012-ben Pápán, majd Los Angelesben az Elfeledett szomszédaink – A pápai zsidóság története című kiállítások látványtervét.
Az első kiállításnál ő is azt tartotta legfontosabbnak, hogy a látogató átélje az eseményeket. A második kiállításban, amely Auschwitzban, egy valós helyszínen készült, már másként viszonyult a tárgyakhoz, szimbólumokhoz. – Helyettesíthetők-e tárgyakkal azok az emberek, aki már nem élnek? A hajak, műfogsorok, ruhadarabok valóban az emberre emlékeztetnek? – tette fel Rajk a kérdést. Szerinte ezt a dilemmát csak akkor oldhatjuk fel, ha kimondjuk, ezek az emberek nincsenek, mert meggyilkolták őket. Épp ezért nem kerültek tárgyak az épületbe, az összes fotót, dokumentumot vetítik. Az egyetlen tárgy maga a barakk: a kiállítás lényege maga az épület, amely tanúja volt mindennek. A látogató a jelen platformján áll, meg sem tudja érinteni az épület falát, amely múzeumi tárgyként funkcionál. A digitális technikáknak köszönhetően viszont a figyelmes szemlélő többször is bekerülhet a történetbe: árnyéka egy kép részévé válik, hol ő, hol más léphet a virtuális vagon szorításába.

Rajk szerint a holokauszt múzeumok egyik legnagyobb dilemmája: hogyan fejezzék be a kiállítást: adunk teret, ahol leülhet a látogató, hogy átgondolja a látottakat? Vagy fordítva, nagyon kemény dologgal zárjuk le a tárlatot, és a vendég kinn, a napfényben tépelődik, mi történt az elpusztított emberekkel?

Az előadó a múzeumokból a közterekre, az itt látható emlékhelyek, emlékművek világába vezette vissza a hallgatóságot. Újra felmerültek a „hősi emlékművek”, a síremlék típusú alkotások, vagy azok a művek, amelyek szenvedéstörténetet ábrázolnak. (Ilyen például a minszki szoborcsoport.) Rajk arra is felhívta a figyelmet, hogy a holokauszt-emlékművek az utóbbi időben egyre gigantikusabbá válnak. Megkérdőjelezhetetlenül a berlini a legnagyobb. „Ugyanakkor a legfurcsább helyeken bukkannak fel, olyan helyeken, ahol soha ilyesmi nem történt” – fogalmazott. Ilyen például Miami Beach, ahol a szenvedéstörténet ábrázolása, a perszonalizáció, a monumentalitás egyszerre érhető tetten egy európai szem számára szokatlan műben. Itt látható!

A téma szinte minden művészeti irányzatot megfogott. Georg Segal pop-art művészt éppúgy, mint az absztraktabb irányzatok képviselőit. Lettországban, Riga közelében, Salaspilsben egy hatalmas szabadtéri park és múzeum emlékeztet az itteni megsemmisítő tábor áldozataira. A 2008-ban átadott tágas térben egyszerre tükröződik a modern építészeti felfogás, az absztrakt művészet ereje, miközben felfedezhetjük a hősiesség, a szenvedés toposzát, vagy az egykori szovjet művészet hatását.

Itt is megjelenik az időalagút, amely ugyancsak az utóbbi években vált divatossá. A Jad Vasem új szárnya is ennek a példája, amely 180 méteres hosszúságával vágja át a hegygerincet.

Ugyanakkor az utóbbi időkben születnek olyan művészeti alkotások is, amelyek a blaszfémia határát súrolják. Jelenleg a Ludwig Múzeumban is megtekinthető Zbigniew Libera varsói művész alkotása, aki legó építőkockákból építette fel a náci koncentrációs tábort. A mű hatalmas felháborodást váltott ki, de a New Yorki Zsidó Múzeum már 1996-ban kiállította. A művész látásmódja valóban szentségtörésnek tűnik, hiszen békés játékot használ fel arra, hogy a népirtásról beszéljen. Mégis nagyon erős üzenet, hogy sosem tudhatjuk, mi válhat az agresszió eszközévé.

Ugyancsak egy játékot, méghozzá a Barbie babát használja fel a Barbie Death Camp, mely David Olère dokumentarista elbeszélőmódjához hasonlóan a globalizáció egyik szimbólumának tekinthető. A leamortizált szőke szépségek egyszerű konyhai tűzhelyek irányába sorakoznak a The Mattel Co. & Auschwitz Inc. felirat alatt. Másik elhíresült megközelítés Spiegelman Maus című képregénye, aki egerek és macskák történetén keresztül meséli el a holokausztot.

 

10363689_241679292700245_7326248555376602698_n

 

Mielőtt Rajk László az előadását befejezte volna, még egy fontos dologra felhívta a figyelmet az eredetiség és a társadalom által elfogadott ábrázolások kapcsán. Amikor a magyar holokausztáldozatok megérkeztek Birkenauba, minden vadonatúj volt. Kertész Imre így ír erről a Sorstalanságban: „Az állomás takaros volt. Talpunk alatt az ily helyeken megszokott kőzúzalék, arrább gyepsáv, benne sárga virágok, egy végtelenbe vesző, hibátlanul fehér aszfaltút.”
Rajk szerint ezzel egyelőre egyetlen műalkotásban sem találkozunk, a vizuális művészet képtelen ezzel a csillogással, csinos környezettel mit kezdeni. Autentikusnak tekintjük, ha a háború után valami romként maradt ránk – ám a romok sem bírnak ki 70 évet karbantartás, megerősítés nélkül. Az auschwitzi barakkokban valószínűleg már alig maradt eredeti alkatrész. Feltehetően azt az utat kell választanunk, amit a japán fatemplomoknál: folyamatosan cseréljük az alkotóelemeiket. Erről azonban beszélnünk kell, meg kell egyeznünk, mit tekintünk eredeteinek. Méghozzá időben.

Zárásként a Szemünket és agyunkat akarják befalazni című szöveget hallhatta a közönség, amelyet Rajk László először a Szabadág téren olvasott fel a német megszállási emlékmű ellen tiltakozva.

Az előadás rövid összefoglalója megtekinthető itt!

 

Hozzászólás