Rényi András ■ Hogyan emlékeznek az emlékművek? – Marianna Berényi BLOG BEJEGYZÉSE

Rényi András ■ Hogyan emlékeznek az emlékművek? – Marianna Berényi BLOG BEJEGYZÉSE

■■■ Rényi András: Hogyan emlékeznek az emlékművek?

Nemzedékek és emlékezet

Május 6. kedd, 18:00

Aki hallotta Rényi András Hogyan emlékeznek az emlékművek? című előadását a Bálint Házban, valószínűleg jó ideig emlékezni fog az eseményre. Rényi két és fél órás beszédére két és fél órás feszült figyelem volt a válasz, ami csöppent sem meglepő, hiszen a téma igazán aktuális téma köré szerveződött: a most épülő Szabadság téri emlékmű és az emlékezés együttes problémájára. Miért épp most, miért épp ide, miért épp ez a szobor épül a főváros egyik emblematikus terére? Alkalmasak-e egyáltalán az ilyen típusú emlékművek arra, hogy a valós társadalmi emlékezet megújulásához hozzájáruljanak? Rényi András a kérdések mentén közös gondolkodásra hívta a közönségét.

902428_238175876383920_7966330607068890772_o

 

Mielőtt bemutatta volna azokat a kortárs művészet által alkalmazott eredményes technikákat, amelyekkel az alkotók képesek közönségüket lelkiismeret-vizsgálatra, önreflexióra sarkallni, alaposan kivesézte a német megszállás áldozatainak emlékművéhez kapcsolódó lehetséges viszonyt. Azért csak a viszonyt, mivel a magyar állampolgárok túlnyomó többségéhez hasonlóan még ő sem láthatta Párkányi Raab Péter új alkotását, azt, amelyik az állam határozott akaratából a német megszállás áldozatai előtt mindannyiunk nevében tiszteleg. Amilyen botrányosan gyorsan és előkészületlenül derült ki, hogy a Szabadság tér egyik leglehetetlenebb pontján, egy mélygarázs felett új emlékmű épül, annál érthetetlenebb, hogy miért nem láthatjuk a szobrot. „Miért dugdossák? Mi az, amit titkolni kell? Mit fogunk látni? Miért nem szivárgott ki eddig?” – tette fel a kérdést Rényi, aki saját bevallása szerint durva értelmezési javaslatot fogalmazott meg, amikor felvetette, szerinte a sason a horogkeresztnek is meg kell jelenni. A kormányhatározat szövegében nem esett szó áldozatokról, sőt a szerint a logika szerint, amelyből az emlékmű fakad, nincs is szükség áldozatokra. Ez később a botrány miatt került bele.

Párkányi leírásából egyértelműen kiderül, hogy a most készülő szobor Gabriel arkangyalát a Millenniumi emlékmű város fölé magasodó oszlopáról ismerjük. – Zala György műve a magyar államiság jelképe, amely igazi plasztikai jel, fókuszpont, képes egy szent pont köré gyűjteni a magyarságot. Idejétmúlt, de szép példája a 19. századi szobrászatnak – fogalmazott Rényi. – Amikor Párkányi az oszlopról lehozza a talajra Gabrielt, visszájára fordított Hősök terét produkál, kifordított államalapítási emlékművet formáz. Ha az ezredéves emlékmű a magyar állam megalapításáról szól, akkor a most készülő a magyar állam megszületéséről. Majdnem ugyanazokkal az eszközökkel, egy egészen másfajta szimbolikájú téren. Korábban négy revizionista emlékmű jelölte az égtájakat, itt volt az ereklyés országzászló, most pedig itt áll a szovjet hősi emlékmű, melynek tetején fennmaradhatott egy tiltott karhatalmi jelkép, a vörös csillag.

Miről szólhat egymás mellett a két szobor? A két hatalom, amely egymás ellen vívott harcot, abban volt közös, hogy Magyarországot megszállta. Ez ebben az emlékműben éppúgy visszaköszön, mint a Terror Háza logójában, amely vörös csillagra és horogkeresztre bontható, vagy az új Alaptörvényben, amely a két megszállást egy egységként kezeli.

Rényi András tézise: Orbán Viktornak azért van szüksége az emlékműre, azért ragaszkodik hozzá, mert Magyarország új államlapításának irányába mutat. Ahhoz pedig, hogy az államot újra lehessen alapítani, végleg el kell veszíteni. Az emlékmű a nemzethalált jelképezi, csak így van értelme. – Kíváncsian várom, lesz-e rajta horogkereszt vagy sem – mondta Rényi, aki szerint a horogkereszt és a vörös csillag együttállása azt is indokolni fogja, miért kellett átépíteni a Kossuth teret. Nem a Horthy-rendszer iránt érzett nosztalgiából, hanem mert „A nemzet főtere” egyúttal az újrakezdés jelképe is. Hiába állították vissza az 1944 előtti állapotokat, a tér nem történelmi hangulatot sugároz. Igazi, méregdrága high tech tér, ahol egyszer és mindenkorra búcsút mondhatnunk a balsorsnak, és végre győztesek leszünk. Rényi véleménye szerint azért kell Magyarországot allegorikusan porig alázni, hogy utána átsétálva a Kossuth térre, rácsodálkozhassunk: Íme, ez az új Magyarország. Megcsináltuk. Azaz Orbán új narratívát talált a jobboldalnak: a kudarcokat végképp lezárva végre győztesek lettünk.

Bár mindez végszónak is jól hangzott volna, kiderült, Rényi András még csak előadása felütését fejezte be. Ahhoz, hogy az emlékezés, az emlékezetpolitika kérdéseit elemezhessük, csak a gyakorlati példát adta az Szabadság tér. Az elméleti alapokat többek között Jan Assmann A kulturális emlékezet című műve biztosította, amelyben a német egyiptológus különbséget tett kommunikatív és kulturális emlékezet között. Ezekből a folyamatokból a felejtés, a kellemetlen emlékek, a hibákhoz, kínos döntésekhez való viszony sem hiányzik. Amikor Assmann kommunikatív emlékezetről beszél, arra céloz, hogyan beszélik ki az emberek egymás között a rossz emlékeiket, hogyan adják tovább a generációk meghatározó élményeiket. Assmann 80 évre becsüli, amíg valakiről vagy valamilyen eseményről személyes tapasztalatból származó hiteles információ marad fenn, utána a kulturális emlékezet tanult gyakorlattá alakul át. Az egyiptológus szerint a kulturális emlékezet legfontosabb parancsa, hogy megtanítsuk, mit ne felejtsünk el. A holokauszt esetében is a legfontosabb kérdés: miért kell emlékezni? – Azért, hogy ne ismétlődjön meg – hangsúlyozta Rényi, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a felejtés törvénye most ér 1944-hez, lassan senki sem lesz, akinek első kézből vannak információi a vészkorszakról. A holokausztból olyan szörnyűség lesz, amelyből volt egy pár a történelemben.

A német megszállási emlékmű kísérlet a közös nemzeti emlékezet megteremtésére. Van egy politikai erő, amely megpróbálja a saját emlékezetpolitikai narratíváját hatalmi eszközökkel rákényszeríteni egy olyan közösségre, amelyben másfajta narratívák, tudások is léteznek. Az Alaptörvényben sok szó esik a közösségről, ehhez a nemzetközösséghez egységes nemzeti emlékezet szükséges. Hogyan jön létre a nemzeti emlékezet közössége? Hogyan jön létre a konszenzus: kik a mi hőseink, bűnöseink? Mik azok a kritériumok, amelyek alapján közösségnek tekintik magukat? Ez a társadalom teli van bűnösökkel és áldozatokkal, hiszen aki egyik szituációban bűnös volt, más szituációban áldozat. A mai magyar kormány sajátos konszenzust hoz létre: felmenti a magyar társadalmat. A Szabadság téri emlékmű ennek megfelelően a felejtés emlékműve.

Rényi András ezután ismét visszatért a példákhoz, ezúttal megvalósult műalkotások alapján elemzett esztétikai stratégiákat. A hősi emlékművek (a varsói gettó hőseinek emlékműve) után, amelyek érzelmi azonosságot váltanak ki, az „unheimlich” emlékművekre tért ki. Az unheimlich kifejezés kényelmetlen, viszolyogató érzésre utal, olyan állapotra, amelytől szeretnénk szabadulni, de nem tudjuk, miért. Ilyen a bécsi Judenplatzon annak idején nem kis vita közepette felállított Holokauszt-emlékmű, egy kifordított könyvtár, Rachel Whiteread alkotása. Szóba kerültek az ellenemlékművek is, amelyek provokatív módon segítik az emlékezést, az emlékezés kiváltását. Christian Boltanski francia művész már nemcsak a történelmi eseményekre, a holokausztra reagál, hanem az ún. holokauszteffektusra is. Műveiben szisztematikusan roncsolt fotókat használ, manipulálja a képeket, történelmi hangulattal vonja be az arcokat, olyan tárgyakkal konfrontálja őket, amelyek egyformák. Utal az archívumok személytelenségére, egységesítő hatására, és arra, hogy a holokauszt emlékezetrutinja már nem szembesít a valódi traumával.

Boltanski művészetéről nem nehéz a különböző korszakokban egyaránt sok áldozatot követelő Terror Háza fotóira asszociálnunk, ahol valós áldozatok különböző méretű képeit egységesítették művészi céllal. Míg a francia művésznél a képen látható személy kiléte elveszíti fontosságát, addig Budapesten különös hangsúlyt kap, miközben az egyes arcokhoz nem tartozik olyan szintű dokumentáció, mint mondjuk a Jad Vasemben. Ha tartozna, kiderülne, hogy nem lehetne egy épületben, egy archívumban kezelni ezeket az anyagokat.

Igaz, nagyon emlékezetes fordulat, Rényi előadásában mégsem az a legfontosabb kérdés, hogy lesz-e horogkereszt a Szabadság téri emlékmű sasán. Sokkal lényegesebb annak veszélye, hogy fordulóponthoz érkeztünk: lassan elmennek azok a tanúk, akik saját tapasztalatuk alapján hitelesen tudtak beszélni a holokausztról, a 40-es évek viszontagságos időszakáról. Most dől el, hogy a magyar társadalom felelősséget vállal és feltárja, kimondja az ezzel kapcsolatos emlékeit, vagy pedig útnak indítja őket a tudatalatti kiszámíthatatlanul örvénylő mélységeibe.

 

 

Az előadás teljes egészében meghallgatható,

 

Rényi András művészettörténész, esztéta, egyetemi docens, az ELTE Művészettörténeti Tanszékének intézetvezetője.

Tipp! Az Index összefoglalója az MTA Filozófiai és Történettudományok Osztálya által rendezett „A történelmi emlékezet és a történettudomány” című konferenciáról

Hozzászólás